|
Sok-sok éven át, míg megírtam Polgár Gyula, történeteknek álcázott szómenéseit, nem is azok szerkesztése, hanem illusztrálása okozta a legtöbb gondot. Hihetetlen helyeken kerestem és (ritkán) találtam megfelelő, adekvát fotókat, rajzokat, stb. Azóta viszont megnyílt a fortepan.hu oldal. Ez szenzációs gyűjtemény, örök hála kitalálóinak, működtetőinek. Egy baj van csak. Polgár is fölfedezte és rákattant. A képek megint beindították a memóriáját, mintegy ihletet adtak neki: ismét dumál, fecseg, sztorizgat azokról az évekről, úgy 1950-től 80-ig. Én meg − tehetek-e mást − újra kulizom: jegyzem szövegét, ahogy nyomja, tehát egyes szám első személyben.
(Amelyik képet mégsem a fortepan.hu-n találtam, ám ismerem forrását, külön jelzem.) |
Van egy nyöget, aforizmaféle. Meglehetősen ismert aranyköpés, ám szerzője bizonytalan: tulajdonítják G.B. Shawnak, Oscar Wildenak, Karinthynak. Bármelyiküké lehet, a mondat mindet jellemezheti, hiszen kellően szellemes és hm, öntudatos, magabiztos (hogy ne mondjam: nagyképű): „Ha valami kedvemre valót akarok olvasni, írok magamnak egyet.” E blogban ehhez tartom magam. Nem akarok világmegváltani, semmiségekről írnék, mert:
Imádok a semmiről beszélgetni. Ez az egyetlen téma, amit kicsit ismerek.
Oscar Wilde (állítólag)
Ami mármost a stílt illeti:
Vagy a stílus, vagy a trümó!
Zágon ─ Nóti: Hyppolit, a lakáj (ez viszont tuti)
|
|
|
|
|
|
|
Ezentúl itt ezekből szemezgetek, kommentár nélkül, maximum vastag betűvel (azaz: fettelve − ám ezt a szakszót az olvasók alig ismerik, ami nem baj, de nb. „kollégáim” többsége sem, ami viszont − kél káromkodni kedvem, de csitt szívem, csitt…) emelek ki néhány, szerintem kb. „orientáló” szót. |
Csak zeneszerető vagyok, nem zeneértő. Halovány fogalmam sincs, hogy valamely művet miként kell interpretálni, mikor volt fals a hegedű, megfelelő tempót diktált-e a karmester. Sőt! Van ezernyi kedvencem MINDEN MŰFAJBAN (igen, bizony, drága sznob barátim), de legtöbbjéről csak azt tudom, hogy ismerem, mi több: szeretem, de már azt a legtöbbször képtelen vagyok megmondani, mit hallok, kinek a szerzeményét. Mindezek tetejébe mind kevesebb köröttem a muzsika: az élő koncertekről, operaelőadásokról rég leszoktam, de (itt és most nem részletezendő okok miatt) már a bakelitjeim, kazettáim, cd-im is jószerint csak porfogók. Zenét − tessék nyugodtan megbotránkozni − csupán háttérként hallgatok, kocsiban, olvasás közben. E blogban mégis zenéket nyomok, és szövegelek hozzájuk. Fentiekből következően nem szakdumát! Megpróbálom reprodukálni, mit idéz fel bennem az adott muzsika: történeteket, embereket, helyzeteket. Boldog lennék, ha esetleges olvasóim megírnák: náluk mit elevenít fel ugyanaz a zene. |
|
ülyék országa
